Amikor kislány voltam, apukám tanított meg sakkozni. Mindketten választottunk magunknak egy plüss kisállatot és azt ültettük a sakktábla mellé, ők vívtak egymással párbajt, de mi léptünk helyettük. Sosem hagyott nyerni, mégsem voltam szomorú, ha alul maradtam, mert tudtam hogy nagyon sokat fejlődtem és egy napon legyőzöm. Egyetlen egyszer sikerült, máig emlékszem rá, nagyon nagyon büszke voltam magamra!
Számos társasjátékkal játszottunk gyerekkoromban, kártyáztunk, pörgött a römi, a snapszer, a Fekete Péter, Rizikóztunk, Szerencsekereket és Hotelt vettünk elő, és rengetegszer harcoltunk a Zsákutca 13-ban Agatha néni örökségéért. Nem volt ünnep társasjáték nélkül, és máig megvannak ezek a szívemnek kedves retro játékok.Ma már a férjemmel játszom a legtöbbet, akinek a kiskorában más helyen volt a játék, és aki csodálatos apa. Nagyon megérint, amikor látom miként játszik a kisfiunkkal, hogy mutogatja neki szelíden a szabályokat, a bábukat, hogyan hagyja felfedezni egy-egy gyerekeknek szóló játék mélységeit. Szerepjátszanak, beszélgetnek a 4 évessel a társasjátékok fölött, és örül a szívem látva, ahogy összekapcsolódnak a játékban.
Vannak időszakok mikor a kicsit nem érdeklik ezek, olyankor napokig kisautókat tologatnak, nem vesznek elő egy dobozt sem, és van amikor Csabi fiunk beáll a nagy társasjátékos szekrény elé, és odafordul: “Apa, társasjátékozunk?”
Apa maga a játék, a kaland, a vidámság, fontos szabályok és édes kivételek, verseny és türelem, izgalom, tanulás, felemelés, érzelmek, példa, támasz és erő…Isten éltesse az édesapákat ne csak ezen, de az összes napon! Bármilyen háttérből is érkeztek, bárhol is legyetek, támaszok vagytok és sokat tanulunk tőletek. Köszönjük, hogy vagytok!
Réka
